Tedd fel
a pozitív szemüveget!

Klímaszorongó csizmák és testpozitív cipellők


Eifert. Ahogy meglátom a vezetéknevét, nem tudok elvonatkoztatni a fogalomtól. Művészcsalád, hát persze. Az édesapa nemzetközileg híres fotói, az édesanya légiessége a honi balettszínpadokon. Nem csodálkozom hát különösebben, hogy Eifert Kata Nóra a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textiltervező hallgatója. Cipőibe viszont tátott szájjal lehet belefeledkezni, annyira aktuálisak, érzékenyek, áthallásosak és modernek. 
 
– Milyen volt a gyermekkora egy művészcsaládba születve?
– Egy fotográfus édesapával és egy táncművész édesanyával nem volt nehéz művészi pályára sodródni. Nem volt részükről soha nyomás egyébként, hogy a nyomdokukba lépjek, felőlük akár ügyvéd vagy matematikus is lehettem volna, vagy bármi, amiben akkora örömöt lelek, hogy egy életen át tudom űzni. De természetesen tagadhatatlanul nagy hatással volt rám (és a testvéreimre is), hogy már pólyás korunktól fogva folyamatosan kiállításmegnyitókon, performance-okon, előadásokon, fotós workshopokon ott csüngtünk anyuék nyakában, szaladgáltunk és játszottunk a fantasztikusabbnál fantasztikusabb művészek között, vagy gyakran velük együtt. Visszatekintve sokat hozzánk tett, hogy már kiskorunktól kezdve nyitott gondolkodásmódú emberek és kreatív energiák vettek minket körül. Talán mondanom sem kell, hogy két testvérem is művészi pályán mozog: öcsém grafikus, nővérem pedig színésznő és színházrendezőnek tanul.
– Mikor döntötte el, hogy cipőkkel fog foglalkozni?
– Elég későn, az egyetemen. Előtte nagyon sok mindent kipróbáltam, mindig olyan iskolába jártam, ahol a hagyományos képzés mellett valamilyen művészeti fókusza is volt az oktatásnak. Textiltervező szakos szakiskolában érettségiztem, és innen vezetett az út a MOME textiltervező alapszakra, ahol a két specializációm a kötöttanyag-tervezés és a bőrtárgy-tervezés volt. Ám az egyetemen sem tudtam még pontosan, milyen irányban szeretnék tovább mozogni. Minden érdekelt, mindent élveztem csinálni. Az áttörés akkor volt, amikor az egyébként táskakészítésre fókuszáló bőrszakon utolsó évben volt egy cipős feladatunk is. Teljesen beleszerettem a cipőkészítés komplexitásába. Rögtön megtetszett, hogy szinte végtelen teret ad annak, hogy anyagokkal és a formával is kísérletezzek, ugyanakkor egy viszonylag szigorú szabályrendszer szerint kell gondolkozni a tervezés során: végső soron a lábbelinek – akármennyire is elvont, konceptuális formában jön létre – alkalmasnak kell lennie, hogy elbírja az emberi testet, igazodjon a láb anatómiájához, lehessen benne mozogni, kényelmes legyen és így tovább. A BA-s diplomamunkám is egy cipőkollekció lett, és azóta a divattervezés mesterszakon is amelyik feladat megengedi, arra cipőt tervezek. Igyekszem minél jobban elsajátítani a cipőkészítés mesterségét. Mivel az egyetemen nincs kifejezetten csak cipős oktatás, és Budapesten sincs jelenleg külön cipőkészítő-képzés, ezért hétvégente Martfűre járok egy cipőkészítő technikusi képzésre. Nagyon sokat segít a tervezés során, hogy a technológiai kérdésekben is egyre magabiztosabb vagyok.
– Ha cipőink ennyire hétköznapi tárgynak számítanak, hogyan párosulhat velük a művészi vonal?
– Úgy tekintek a munkáimra, mint egyfajta üzenőfelületre. Lehet, hogy az üzenet konkrét szöveg formájában is megjelenik, vagy a formavilágban, színhasználatban, mintavilágban bújik meg. Egy biztos, mindig törekszem arra, hogy a végeredmény egyfajta konceptuális művészeti tárgyként is értelmezhető legyen. Olyan témákat szeretek feldolgozni, amik nagyon erősen foglalkoztatnak a mindennapokban, ugyanakkor sokakat érintő problémakörök. Az utóbbi időben a pályakezdő fiatalok nehézségei, a body positivity, az irreális szépségideáloknak való megfelelési kényszer, a női szerepek, prekoncepciók leküzdése, a szorongás és a klímaváltozás foglalkoztattak tervezéseim során.
– Utóbbi témában egy nagyon izgalmas félévi egyetemi feladatra reagált a „Cipők a katasztrófák árnyékában” projektjével. Mit jelentenek az Ön generációja számára a klímaváltozás és az éghajlati, környezetvédelmi problémák? 
– Minden korábbi generációnak megvolt a saját harca: háborúk, éhínség, nélkülözés; nekünk most a klímaváltozás jutott. Nagyon érdekes, ijesztő és stresszes időszakot élünk. Klímakrízis van, ezt hiába tagadja bárki is, s a jövőnk és a bolygónk jövője érdekében cselekedni kell, méghozzá gyorsan és drasztikusan. Lehet, hogy szüleink és nagyszüleink nem fogják még megérezni a tehetetlenség következményeit, de mi igen, és talán ezért kell a kezünkbe venni a dolgokat. Nagyon jó látni, hogy világszerte mennyi embert, főleg fiatalokat mozgat meg a klímaváltozás elleni küzdelem kérdése (vegyük például a Greta Thunberg által indított tüntetéssorozatot). 
– Ténylegesen is részt vesz környezetvédelmi jellegű eseményeken? Szokott például tüntetni?
– Ha időm engedi, ott vagyok. Fontos és jó eszköznek tartom a békés tüntetéseket, demonstrációkat arra, hogy üzenjünk azoknak, akikhez más módon nem jutna el a hangunk. Valóban úgy érzem, hogy nagy a nyomás a generációnkon. Egyrészt meg kell felelni szüleink, nagyszüleink által felállított elvárásoknak, „rendes” felnőtté kell válnunk, saját lábunkra állni, megtanulni háztartást vezetni, rendes munkát kell találni stb. Ez így együtt nem mindig a legkönnyebb, gyakran legjobb szándékunk ellenére is elsiklik a gondolatunk a környezettudatosságról. Divattervezőként még nagyobb a felelősségem. A divat a második legszennyezőbb iparág jelenleg, s a divatipar reformja a tervezők új generációjának kezében is van. Ahogy most működik az ágazat, az teljesen fenntarthatatlan. Le kell lassulni, az őrült eladási ráták helyett a minőségre, tartósságra koncentrálni, tudatosabb vásárlóközönséget kell nevelni, a gyártási és szállítási folyamatokat drasztikusan környezetkímélőbben megszervezni, és még sorolhatnám. Tervezőként tehát amellett, hogy törekednünk kell a lehető legkisebb ökológiai lábnyom hagyására, az is a felelősségünk, hogy kommunikáljunk ezekről a problémákról (akár az öltözékeken keresztül, akár más formában), és ösztönözzük a fogyasztókat a tudatos vásárlásra. 
– De hogyan lesz újrahasznosított anyagokból, turkálós bőrdarabokból konkrét tárgy, klímaszorongást oldó cipő?
– Először boncolgatni, elemezni kezdem a gondolataimat és érzéseimet a klímaváltozásról. Rengeteg félelem, idegesség kavarog bennem a klímakrízissel kapcsolatban, és folyamatosan úgy érzem, hogy a tervezés során és a mindennapi életben is az erőfeszítéseim ellenére nem tudok maximálisan eleget tenni a climate change hatásainak csökkentéséhez vagy visszafordításához, hogy nem tettem eleget, sőt rontottam is a helyzeten. Például hihetetlen bűntudat fog el, ha otthon felejtem vásárlásnál a vászonszatyrom, és kénytelen vagyok műanyag zacskót kérni a boltban, vagy nem találok épp szelektív kukát, és a rendes szemetesbe dobom a műanyag palackomat.
Nekiálltam kutatni, és kiderült, ezzel nem vagyok egyedül, egy létező, sokakat érintő és új jelenségről van szó. Instagramon az ismerőseim körében is körbekérdeztem, és kiderült, ugyanazok a szorongó gondolatok gyötörnek mindenkit. Leginkább a fiatalokat és a fiatal felnőtteket. Elkezdtem lejegyzetelni ezeket a szorongásos gondolatokat, amik a fejemben és mások fejében megfordultak, és ezeket a szövegeket ugyanolyan spontán módon, lazasággal helyeztem el a cipőkön, mint ahogyan a fiatalok a tüntetőtábláikat készítik. Tábla helyett itt most a cipők szabásmintái szolgálnak felületként.
Fontosnak tartottam, hogy maga a tárgy is fenntartható legyen, ezért a cipők felsőrésze valóban újrahasznosított alapanyagokból készült. Használt, rossz állapotban lévő bőrkabátok adták a bőr alapanyagot, a fiatalos kellékeket pedig agyonhordott gyermeksportcipő szétszedve, övcsat nélküli ócska övek, régi projektekből otthon megmaradt cipzárak és műanyag kellékek szolgáltatták.
– De hogyan ösztönözhet egy viselt ruhadarab, akár egy cipő arra, hogy szembenézzünk a klímahelyzetből adódó félelmeinkkel? És hogyan lehet felhívni a társadalom figyelmét aggasztó jelenségekre – az öltözködésen keresztül?
– Egy ruhadarab, az öltözködés eszköz: mindig üzenünk vele a világnak magunkról, a divathoz való viszonyunkról, a személyiségünkről, kulturális hovatartozásunkról… Ezt az eszközt lehet tudatosan és akaratlanul is használni, és kiválóan alkalmas arra, hogy tudassuk a világgal akár a fontosabb kérdésekről alkotott véleményünket is. Gyakran használok szövegeket vagy erős grafikai elemeket a munkáimon, ugyanis ezek mindenki számára könnyen dekódolható információk, és az üzenet könnyen értelmezhető.
Szerettem volna olyan konceptuális, de hordható cipőket létrehozni, amelyek közvetítik a világ felé a klímaváltozással kapcsolatos gondolatainkat – nemcsak a felvonulásokon, tüntetéseken, hanem a mindennapokban is. Hiszen fontos, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, és az is fontos, hogy ne érezzük magunkat egyedül, ne érezzük úgy, hogy csak mi pánikolunk, csak mi szeretnénk minél többet és többet tenni. 
A cipők úgy működnének, mint a felvonulásokon használt transzparensek, azzal a nagy különbséggel, hogy a tárgy méretéből adódóan a cipőn lévő feliratokat az emberek csak akkor tudják igazán elolvasni, ha közelről nézik, esetleg kénytelenek megkérdezni a viselőt, mi van a cipőjére írva. Ezzel egyfajta kommunikációt generál maga a tárgy a viselő és környezete között. Az elképzelésem szerint ez a cipőkollekció egyfajta sorsközösség kialakítására is szolgálhat.
– S hogyan tovább, Eifert Kata – például a diploma után?
– Szeretnék a végzés után külföldön tapasztalatot szerezni alkalmazott tervezőként. Spanyolországban már eltölthettem egy fél évet, elrabolta a szívemet. A másik lehetséges úti cél a cipőkészítés nagymestereinek hazája, Olaszország. Hosszú távon viszont dédelgetett álmom egy saját itthoni cipőmárka megalapítása. Kézzel készített női cipőket árulnék, de – ahogy mondani szokás – ez még a jövő zenéje.
 


Vissza

Essilor Opticlub OOK Press Konica Minolta CSD Mini Maui Jim