Tedd fel
a pozitív szemüveget!

Nepál hívogató hegyei



Az Annapurna körútról azt regélik, a világ legszebb túraútvonala. Hágóvas és jégcsákány nélkül fel lehet jutni 5400 méterre, miközben napokig kísérnek a nyolcezres csúcsok. Hab a tortán a sok rejtőzködő buddhista kolostor, ahol mintha megállt volna az idő. Kedves Annamária beszámolója.
Az első kulturális sokk a szállás volt. Kicsi, egyágyas és kétágyas szobák papírvékony fallal elválasztva. Fürdőszobát csak a folyosó végén - és a fürdőszoba itt nem más, mint négyzetméteres betonlyuk, törökvécével, mellette a falból kiálló csőből hideg víz folyik egy vederbe. Ennyi. Az állapotából ítélve havonta egyszer takarítják. Itt szálltunk meg, és mint kiderült ez az egyetlen olyan szállás volt, ahol még forrás sem akadt a közelben, csak egy nagy fekete víztározóból lehetett kis vederrel vizet merni. A fűtés errefelé nem divat. Ilyen körülmények között persze nem lehet elvárni, hogy naponta mossák az ágyneműt, de az mégiscsak sokkoló, hogy két-három hétig szürkül az egymást váltó vendégek alatt a fehér lepedő. 
Meglepő azonban látni, hogy az elmúlt években mennyire kiépítették az Annapurna körutat. Rengeteg szállás, étterem és kisbolt található a falvakban, ráadásul mindenhol építkezéseket látni, és az autóút is egyre feljebb visz. A helyiek is hozzászoktak a turistákhoz, és miután május elején lejár a főszezon, valósággal vadásszák őket. Ezt így kell elképzelni: beérek egy településre, a nénike ott ül a kapuban és próbál meggyőzni, hogy miért pont az ő házát válasszam. Hamar rájöttem, annyira kell nekik a vendég, hogy ingyen adják a szobát, ha náluk vacsorázom és reggelizem. Nagyon kedves, segítőkész, vendégszerető emberek, mindenüket megosztják a turistákkal. 
Az emberek nagy része Dharapaniból, 1860 méterről indul a túrára, mi viszont, mivel már egy nappal korábban elkezdtünk gyalogolni Jagatból, meseszép vízeséseket és imazászlóval díszített kecses függőhidakat láttunk. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy utóbbiak mindegyikén átfussak, ahogy a gyerekek szoktak. 
A körút egyik legszebb pontja a Jeges-tó, mely a világ legmagasabban fekvő tavainak egyike. Tükörsima felületén táncot járt az Annapurna II, a Gangapurna és a Tilicho-csúcs – nem bírtam betelni a látvánnyal. Sokáig üldögéltem a tó partján, és csak szívtam magamba a hegyóriások szépségét. 
S hogy fokozzam a boldogságomat, visszafelé meglátogattam a Braga Gompát, az Annapurna körút egyik legősibb templomát. Mindig libabőrös leszek, amikor belépek egy buddhista szentélybe. Valami megmagyarázhatatlan erő vonz ezekre a helyekre. Szinte minden faluban volt egy templom, úgyhogy mindenhová beültem meditálni, és mindben otthon éreztem magam. Ha szerencsém volt, még jakvajas teával is megkínáltak a mosolygós lámák. 
A határ közelében mindenütt tibeti falvak fekszenek, ahol mintha hirtelen száz évet visszacsöppennénk az időben. Más az emberek ruhája, kalapja, háza, az ételük, de még a templomuk is. A bejáratnál imazászlók és egy tipikus kőkapu fogad, aztán imamalmok sokasága sorakozik. Kivétel nélkül minden házban ott van a dalai láma képe, előtte egy kis házi oltár színes kendőkkel, virágokkal, gyertyákkal és füstölőkkel.
A tibeti férfiak a legmeredekebb sziklás ösvényeken is kis papucsban járnak, de még mezítlábas embereket is láttam. Akár hatvan kilót is cipelnek, és még akkor is mosolyogva üdvözölnek minden turistát. A nők pedig a hátukra kötik a pici babát, úgy dolgoznak a ház körül. Nem zavarja őket, hogy nincs vízvezeték, vagy hogy hajnalban tüzet kell rakni, különben nem tudják megfőzni a család ételét. 
Az Annapurna körút nagy tanulsága az, hogy időt kell hagyni az akklimatizációra. Az út elején betartottam a szabályt, de Manang után úgy éreztem, jó formában vagyok, bevállalhatok egy kis kockázatot. Egy nap alatt megtettünk két napra való távot (ilyet nagyon nem illik csinálni a Himalájában), így felértünk 3500 méterről 4500-ra, a Base Campbe. 
Hajnalban nulla fok alá csökkent a hőmérséklet, ezért forró gyömbérteával próbáltam magamhoz térni és leküzdeni a fejfájásomat. Aztán fokhagymát majszoltam, mert egy hegyi vezető azt mondta, az enyhíti a hegyi betegség tüneteit. 
Úgy indultam el, hogy valószínűleg vissza kell majd fordulnom, mert nem fogom bírni a magasságot. Gyenge voltam, zsibbadtak az ujjbegyeim, de összeszedtem magam, és kitartóan haladtam felfelé. Órákon keresztül gyalogoltunk, úgy tűnt, sose fogunk megérkezni a Thorong La-hágóba. Közben egyre szebbé lettek a felém magasodó hegycsúcsok, bár nem tudtam igazán élvezni őket, küzdöttem a túlélésért. Ekkor már tudtam, hogy nem lett volna szabad a négy napot besűríteni kettőbe, de úgy éreztem, még maradt annyi erőm, hogy végigcsináljam az egész őrültséget. 
Végül hosszas szenvedés után felértünk 5416 méterre, megünnepeltük, majd a hágó túlsó oldalán megkezdtük az ereszkedést. A fejfájástól ugyan nem szabadultam, de bíztam benne, minél lejjebb kerülök, annál kevésbé kínoz majd a hegyi betegség. 
Késő délután hullafáradtan érkeztem meg Muktinathba (3800), beestem az első hosztelba, és az egyetlen vágyam az volt, hogy minél többet aludhassak. Másnap Jomson felé megcsodálhattam a felém magasodó nyolcezres csúcsokat, a Daulaghirit, az Annapurnát és Nigirit, és tudtam: ide még visszatérek egyszer. 
 


Vissza

Essilor Opticlub Cazal Silhouette OOK Press Konica Minolta Mexx Nautica CSD