„A mát kell megélnünk csodaként” – Virtuális találkozás Tamás Ritával, a Ne pánikolj, sportolj! mozgalom elindítójával
 
Biztos vagyok benne, hogy ha az Optimista magazinban helye van pozitív, optimista embereknek, akkor Tamás Rita újságíró-személyi edző-coachnak az első sorban van biztosított helye. Igaz, sokaknak adatik fordulatos és nehézségekben bővelkedő sors, s igen, szerencsére vannak, akik tanulnak ebből, és előnyükre tudják fordítani a csapásokat is. Mégis ritkaság az ember, aki mindezt építő szemléletként még mások felemeléséért is tovább képes vinni, aki személyes megerősítő példát tud adni, s aki nem fél beismerni az esendőséget, nem fél beszélni pánikbetegségéről, vagy éppen szülői kétségeiről. Közben pedig mindenével azt közvetíti felénk: a megoldást önmagunkban kell keresnünk, és sohasem adhatjuk fel. 
 
Tamás Rita vagyok, újságíró, személyi edző, coach. 1996-ban diagnosztizálták a pánikbetegségemet. Hosszú évekig uralta az életemet a pánik, de aztán rájöttem, hogy nem másoktól kell várnom a megoldást, hanem saját magamtól. 
A sport és az önfejlesztés útjára léptem. Teljes életmódváltást vezényeltem le, saját magam számára, lépésről lépésre haladva. Ma, 47 évesen kiegyensúlyozottan élek, remélem, oldalammal és Ne pánikolj, sportolj! című könyvemmel (2019, Jaffa Kiadó) bátorítani tudom az életmódváltókat. (Rita bemutatkozása a Ne pánikolj, sportolj! Facebook-oldalon.)
– Egyszerű érdeklődéssel kezdeném: hogy vagy? És egyébként szoktál életmóddal kapcsolatos fogadalmakat tenni évkezdetkor?
– Köszönöm, jól vagyok. Szoktam változtatni az életmódomon, de nem dátum, hanem eseményfüggő, mikor. Tavaly „elengedősebb” évem volt, nem olyan szigorúan álltam magamhoz, mint szoktam, ezért év vége felé már nem éreztem magam annyira jól a bőrömben. Ez azzal függött össze, hogy teljes mértékben szabadúszó lettem, és kellett egy kis idő, amíg beállt az életritmusom. Mire rászántam magam, hogy akkor újra rendbe tegyem az életemet, közbejött egy kis műtét, ami megakadályozott abban, hogy visszatérjek az edzéseimhez azon a szinten, ami nekem elfogadható lenne, sőt, ehelyett ki kellett hagynom egy hónapot. A varratszedés után, az év végén fogtam hozzá a régi Rita felépítéséhez. Ehhez január-február fordulóján újra jött egy kihagyás, a korábban folyton gyulladásban lévő ciszták miatt leoperált melleim újra begyulladtak, belázasodtam, de megint újult erővel fogok neki a munkának, rögtön visszatérésként úsztam háromezer métert.
– Mindig elkezdeni a legnehezebb, sokan félnek a változástól. Emlékszel még a konkrét érzésekre, félelmekre és a gondolatokra, amelyek bizonyos kerek életkorok küszöbén benned forrtak és munkálkodtak azzal kapcsoltban, hogy „jaj, Istenem, nem jó felé haladok, valamit változtatnom kell”?
– Az én életutam másról szólt, mint a kortól való félelemről. A pánikbetegség 23 évesen talált meg, 30 voltam, amikor kiderült a férjem szenvedélybetegsége. Ott álltam egy egyéves gyerekkel, egy kezeletlen pánikkal, egy beteg férjjel, azonnal vissza kellett mennem dolgozni, hogy el tudjam tartani a családomat. És a következő több mint tíz évem ezzel telt, közben dolgoztam legtöbbször három munkahelyen, figyeltem és gyámolítottam a férjemet, neveltem a lányomat, és próbáltam kimászni a pánikból, amiben később segített a sport és az önfejlesztés. Ehhez képest az, hogy negyven körül elkezdtem öregedni, abszolút eltörpült, és eltörpül most is. Az a lényeg, hogy a férjem meggyógyult, hogy boldog ember, hogy úgy tudtunk elválni több mint tíz kőkemény év után, hogy a kapcsolatunk baráti maradt. Közben felnőtt a lányunk, aki most Dániában tanul, és fantasztikus ember lett belőle, én kijöttem a pánikból, és remekül kezeltem a nőgyógyászati műtéteimet és a kétoldali melleltávolítással járó kényelmetlenségeket. Persze negyven felett sem kényelmesedtem el, kitanultam edzőnek és coachnak, plusz megtanultam úszni és kerékpározni, és az aktivitásomból nem kívánok engedni a jövőben sem.
– Ha rád keresünk az interneten, csupa inspiratív fotót és üzenetet közvetítesz. Ám a kommentekből azt látom néha, téged is betámadnak, nem is egyszer – tehát a stressz és a lelki, társadalmi nyomás néha nálad nem szűnik, sőt. Jó válaszokat adhat minderre a sport, az életmódváltás? Elég mindez?
– Mindig hangoztatom, hogy csak a sport önmagában nem elég. De amúgy a sport önmagában, ha az ember rendszeresen csinálja, nem csak sport. Hiszen aki elkezd edzeni és elkezd célokért dolgozni, az nagyon sokat tanul magáról, és rengeteg egyéb dologban is fejlődik. Sokkal kitartóbb lesz, megtanul rendszerben és rendszerességben gondolkozni, sokkal jobban megérti a sorstársait, empatikusabb lesz. Van lehetősége megtapasztalni, hogy ha valamiért dolgozik, akkor annak megvan az eredménye. Nő az önmagába vetett hite, amikor szép lassan olyan teljesítményre lesz képes, amelyről azelőtt csak álmodott. Magabiztosabb lesz, hiszen látja, hogy a fejlődés motorja ő maga volt, nem más – s külső segítség nélkül is képes megvalósítani a céljait. Vagyis a felsoroltak is mutatják, hogy a sport messze nem csak mozgás, hanem egy rendkívül értékes belső út színtere.
Emellett persze más módszerek is vannak a stresszkezelésre. Én például sokat járok a természetbe, rengeteget olvasok. Kiiktatom a felesleges, fullasztó dolgokat az életemből, nem nézek tévét, nem vagyok kíváncsi a bulvárhírekre, viszont sok időt töltök idősödő szüleimmel, és mindenben törekszem a minőségre, leginkább az emberi kapcsolataimban. A barátaimmal is gyakran összejárunk, beszélgetünk, kirándulunk, sportolunk, moziba, színházba járunk. Ezek az élmények adnak annyit, hogy a stresszre kevesebbet kelljen figyelnem.
– Igen, de mindehhez idő, idő és megint csak idő kell. Manapság szinte mindannyiunknak hatalmas kihívás az időmenedzsment. Számodra ezt mekkora kihívás volt rendbe tenni? 
– Ahogy említettem, tavaly nekem is gondot okozott ez a feladat. Korábban nagyon sokat dolgoztam, egy napilapnál voltam rovatvezető, és mellette mindenre jutott időm, a pluszmunkákra, a lányomra, a háztartásra, az edzésekre. Minél nagyobb volt rajtam a nyomás, annál több fért bele az életembe, minden percem be volt osztva. Ehhez képest nagy váltás volt, hogy a magam ura lettem, nem tudtam mit kezdeni az időmmel, mert ugyan sok munkám volt így is, de én dönthettem el, mikor szánok időt rájuk. Sosem értem a végére semminek, mindig úgy éreztem, hogy megfojt a sok feladat. Aztán kialakítottam egy munkarendet, mindig előre dolgozom négy-öt nappal, így, ha bármi közbejön, nem érzem magamon a nyomást. Nekem az jött be, hogy minden hétvégén megtervezem a következő hetemet, reggelenként pedig a napjaimat is óráról órára beosztom. Így tényleg jut időm mindenre, az aktív és a passzív pihenésre is, ami nagyon fontos, ha az ember amúgy sokat dolgozik. Csak akkor tud alkotni, írni, ha néha töltődik.
– Mit gondolsz az elvárásokról? Van-e az elvárásoknak hasznuk? Mennyire feleljünk meg nekik, és miként alkalmazkodhat korunk nője egy elvárásokkal teli világhoz?
– Kamaszként nehezen találtam meg az identitásomat, a családom háttere és az iskoláim háttere egész más volt, hatalmas szakadék tátongott a kettő között. Én meg csak tétován bolyongtam a senkiföldjén. De aztán a hivatásom, a sportújságírás elég markánsan alakított rajtam, a betegségeim pedig még inkább. Ma már egyáltalán nem érdekelnek az elvárások. Egyedül élek, mert úgy gondolom, hogy vannak emberek, akik nem párkapcsolatban teljesednek ki, és a háztartásnak sem vagyok hajlandó a rabja lenni, csak azért, mert sokan úgy gondolják, hogy egy nőnek ez az elsődleges feladata. Ugyanakkor a „bezzegfeministákkal” sem tudok azonosulni, rendszerint ebben is középen állok, mint sok minden másban. A harmónia sokkal fontosabb, mint az elvárásoknak való megfelelés, mert az utóbbi külső hatás, míg az előbbi belső igény. Nekem magammal van dolgom elsősorban, és ha mindent úgy teszek, hogy az utam erőt ad másoknak is, az a legjobb.
– Száznyolcvan fokos fordulat, vagy inkább lassú átmenet? Melyikben hiszel?
– Nem hiszek a drasztikus változtatásban, még ha vannak is olyanok, akiknek ez jön be. Az ember alapvetően egy dologra tud igazán odafigyelni. Mondhatom azt egy dohányosnak, aki amúgy szenny ételeket is eszik és sokat kávézik, a mozgás pedig az életében annyi, hogy ebédszünetben leugrik a dohányboltba, hogy holnaptól nincs cigi, nincs kávé, nincs ital, nincs cukor, nincs lisztes kaja, és kezdj el heti háromszor edzőterembe járni? Nincs realitása. Apránként érdemes haladni ezen az úton, és ami a fontos, belső indíttatásból.
– Nemrég jelent meg a könyved, eddigi munkád és erőfeszítéseid egyfajta összegzése. Ha mindössze egy mondatban kell összefoglalni a lényegét, mit mondanál el a könyvedről?
– Szerencsém van, mert a kiadó tulajdonosa a könyv alcímében elvégezte helyettem ezt az összegzést: utam az összeomlástól a harmóniáig.
– Gyakran és szívesen túrázol. Javasolnál az olvasóknak pár olyan helyet az országban, amelyek különösen sok inspirációt nyújtottak, nyújtanak neked?
– Vannak helyek, amelyek személyes okokból jelentenek sokat, és vannak olyanok, amelyek önmagukban olyan szépek, hogy mindegy, kivel megyek oda. És én olyan vagyok, hogy egyedül is szívesen túrázom. Ahol lakom, a harmadik kerületben, sokat futok és túrázom a Csúcs-hegyen, de sajnos egyre gyakrabban kíséri bosszankodás a túráimat, mert tele van a hegy szeméttel. Nagyon szeretem a Pilist, a Vértest, a Börzsönyt, a Mecseket, csak hogy a közelmúlt élményeit elevenítsem fel, de imádom a Rábca-töltést, a Balaton-felvidéket, a Zalai-dombságot és a Lövéreket is. Tulajdonképpen ott, ahol húsznál több fa van, csend, béke és nyugalom, na és persze nincs szemét, szmog, tömeg és mocsok, én már jól érzem magam. A természettel való kapcsolatom egyébként összetett, mert egyrészt jelenti azt, hogy a pánik után nagy nehezen szabadultam ki a négy fal közül, és nagy bátorság volt egyedül vagy a kislányommal kettesben elindulni az ismeretlenbe, legyőzve a halogatás és lustaság démonát. Ma, amikor már nem valami ellen küzdök, hanem pusztán az élményért megyek, valóban őszinte örömöt jelent a természetben lenni, imádom a fákat, a csendet, az erdő illatát, sehol nem tudok úgy feltöltődni, mint a természetben.
– Végezetül a kérdés a közeli s a távoli jövőre nézve: hogyan tovább, Tamás Rita?
– Nincs távlati célom, a mindennapjaimat szeretném tartalommal megtölteni. A munkáimat tisztességgel ellátni, a szüleimmel minél több időt eltölteni, a lányomat az életre nevelni, az olvasóimat jó irányba terelgetni, a barátaimmal közös élményeket gyűjteni, sokat utazni, és nem a holnaptól várni a csodát, hanem csodaként megélni a mát. Mert nekem, az előzményeim után, igenis minden napom egy csoda, hiszen a terheimet lerakhattam, a ma nyugalmáért sokszorosan megdolgoztam.